Előfordul, hogy az ember lánya túlbonyolítja az egyszerű dolgokat. Megnehezíti az amúgy könnyű dolgát. Vakvágányra fut és elbukik. Ez még egy DIY bloggerrel is megtörténik néha. Jó néhány felesleges munkaórával, feleslegesen kifizetett anyagköltséggel tanulja meg, hogy sokszor az egyszerű megoldás a jó megoldás.
Még a tapétázás idején történt, hogy egy napon, kitaláltam, hogy szeretném az étkező és a nappali közötti átjárót valahogyan feltuningolni, dekorálni, a környezetbe illőbbé tenni. Az tök egyértelmű volt, hogy át lesz festve. De ennyivel nem értem be. akartam még valami pluszt. Nem tudom pontosan mi zavart, de az átjárót nem éreztem kompetensnek ebben a térben.
Arra gondoltam, hogy a díszléces megoldás itt is segíthet. Mivel nem kaptam elég vastag díszléceket, egy képkeret lécet és egy dekorlécet akartam kombinálni. Elkezdtem kirakni és felmérni a mintát. Aztán passzítani a léceket és minden lécet az illesztésnél gérbe vágtam, paszítottam. Méricskéltem, fűrészeltem, izzadtam. A lécek nem voltak elég hosszúak, így még toldanom is kellett. Ez még több méricskélést, vágást és izzadást jelentett.
De a lécek saját ferdeségük miatt elferdültek az átjárón. Csavarodtak, tekeredtek és nagyon rondán néztek ki. Estére leszedtem, amit nappal csináltam, visszacsiszolva az átjáró felületéről a ragasztót.
Elment egy napom, hiábavaló munkával. Sírtam. Kedvesem reggel felvázolta, hogy szerinte milyen osztásokat kellene csinálnom úgy, hogy véletlenül se legyen szükség kitoldásra. Úgy könnyebb lesz.
Könnyebb is volt, jobban haladtam, kevesebbet izzadtam de még mindig sokat fűrészeltem és még többet méricskéltem. Teltek az órák. Készültek a kazetták az átjáróra. Ragasztópisztollyal ragasztgattam a léceket az átjáróra. Ez azért jó, mert a forró ragasztó azonnal odafogja a függőleges felületre a léceket, így azok nem csúszkálnak el.
Viszont, cserébe nagyon de nagyon nehéz visszaszedni őket........Merthogy estére megint ott tartottam, ahol két nappal ezelőtt: a látvány valahogy nem volt jó. A gérbevágás tökéletes volt, a kivitelezés is alakult, de az összkép nem volt valahogy harmonikus. Két órán keresztül szedtem vissza a rohadt léceket az átjáróról.
Itt tartottam a harmadik napon:
Sírtam, hisztiztem, futottam két órát éjfélkor az esőben.
Kedvesem nyugtatott: hétvégén kitaláljuk, mi legyen az átjáróval és majd együtt megcsináljuk.
Végül a legjobb megoldást választottunk: nem raktunk fel díszlécet. Nem készítettünk kazettákat. Csak kiszedtük a középső polcelemet, így gyakorlatilag nagyobbá tettük az átjárót. Ennyi. Ezután pedig a mennyezettel megegyező színt kapott. És így már tökéletesen illik a térbe. Pont valami ilyesmire gondoltam.
